Amikor Adam felébredt, tudta, hogy a főzet nem működött. Még mindig emlékezett mindenre. Még mindig érzett mindent. Még mindig emlékezett, hogy majdnem megcsókolta az erdőben. Arra is emlékezett, hogy milyen érzés kerítette a hatalmába, amikor a közelében volt. Emlékeztett az első csókjukra a pincében, amikor az ajkuk összetapadt, és olyan érzése támadt, mintha mindig is összetartoztak volna. Aztán elváltak, és jött a félelem. Azt gondolta, hogy Jake megkisérli majd a megölését, mégsem tette.

Emlékezett, amikor megcsókolta a hajón, és úgy kapaszkodtak egymásba, mintha egy kirakós darabkái lettek volna. Emlékezett a veszekedésükre, amikor rákiabált, de végül megbocsájtottak egymásnak. És biztosan nem felejtette el azt az estét, amikor megmondta neki, hogy szereti, és végül eggyé váltak. Felfedezték egymás minden egyes porcikáját, és tudta, hogy egymásnak teretmette őket az ég. És azt sem felejtette el, hogy a szíve szinte elolvadt, amikor a nevét súgta a fülébe.

Mindent érzett. És ez gyötörte. Gyötörte, hogy hogyan lehet, hogy ő nem emlékszik semmire, és hogyan lehet, hgy csak egy barátként tekint rá, vagy talán még úgy sem. Megőrjítette.

Tudta, hogy tetettnie kellene. Tettetnie, mintha működött volna, és ő sem érzett volna semmit.  Ez lett volna a legnehezebb dolog, amit meg kellett volna tennie, de tudta, hogy muszáj lesz, úgyhogy miközben lefelé lépkedett a lépcsőn, a legmeggyőzőbb mosolyát erőltette az arcára, noha a szíve apró darabokra hullot a mellkasában.

Cassie a kanapén ült. Hirtelen emelte fel a fejét, amikor meghallotta a lépcső felől érkező dobogásokat. Adam gyorsan a cipőjére nézett, mert tudta, hogy ha a lányra emelné a tekintetét, megtörne.

- Szia. – Próbált arra törekedni, hogy a hangja ne egy elhaló nyikorgássá váljon. Erőt kellett öntenie belé.

- Szia – mosolygott kedvesen Cassie.

- Beugrok a csónakházba, hogy segítseg apának – válszolta, mire egy nagy bólintást kapot válaszul.

- Jól vagy? – döntötte oldalra a fejét Cassie.  Adam bólintott. Próbált nem kiesni a szerepéből.

- Egy kicsit talán fáradt vagyok.

- Én is. Kicsit furcsa, de... megleszek. Viszlát később, Adam – mosolygott, majd Adam biccentett.

Olyan gyorsan robogott ki a házból, ahogy csak tudott. Amikor becsukta maga mögött a kocsi ajtót, kiengedett egy hatalmas sóhajt, ami a tüdejében maradt. Apró könnycseppek szántották végig az arcát, és most az egyszer nem érdekelte, hogy sír.

A csónakháznál senki sem volt, és már majdnem hálás is volt ezért. Elengedte magát. Hallotta, hogy a térde nagyot koppan az étterem padlóján. Hagyta, hogy a fájdalom és a szenvedés átjárja testét, hogy egy hatalmas hullámmal mindent elmosson, ami jó érzés maradt benne. A forró könnycseppek megállás nékül folytak végig az arcán, és nem is akart nekik  gátat szabni. Levegőért kapkodott, miközben úgy érezte, hogy a szívét kegyetlenül ránatnák ki a mellkasából. Olyan érzés keletkzett benne, mintha élve megégetnék.

Nem tudta, hogy mit kezdjen magával, de talán erre nem is akart gondolni.  Talán véget kéne vetni ennek az egésznek. Hagyni kellene, hogy a fájdalom tovaszálljon. De nem tudta volna ezt tenni az apjával. Nem tudta volna elviselni, hogy összetörve látja, és tudta, hogy az ő elvesztése mit váltana ki belőle: ugyan azt, mint az édeasnyjánál. Nem lehetett annyira önző, hogy ezt tegye vele.

Később az apja rátalált a csónakház padlóján, és nagynehezen kinyögte, hogy csak Cassie-re hatott az ital. És így, kimondva csak még több fájadmat szült.

- Három héttel később -

Három hét telt el azóta, hogy rájött, az ital rajta nem működött. Próbált mindenkit elkerülni, mert tudta, ha bárkivel is találkozna, visszarángatnák a Kör aktív életébe, ahol Cassie is jelen van. Valami furcsa viszont történt. Látta néha a lányokat, legtöbbszőr Melissát, így tőle kérdezte meg, merre van Cassie, de azt felelte, hogy már két  hete nem látta. Ez viszont nem válaszolta meg azt a kérdést, hogy miért nem veszi fel a telefonját otthon. Aggasztónak találta ezt a helyzetet, de tudta, hogy nem szabad semmilyen érzelmet kimutatnia.

De volt valami abban, hogy Melissa áthatóan ráemelte a tekintetét...

- Mit bámulsz? – kérdezte a lány, majd lesütötte a szemét. Azután gyorsan körülnézett, majd megragadta Adam kezét, és a csónakház hátulja felé kezdte el ráncigálni. – Adam, biztos vagy benne, hogy nem emlékszel semmire? – A fiú szemei hatalmasra tágultak, majd megfékezte magát, és felvette a már megszokott, jól begyakorolt érzelemmentes maszkot.

- Miről beszélsz?

- Adam... – sóhajtott hatalmasat Melissa, majd lenézett, mintha a szavakat keresné. De mielőtt megszólalt volna, Adam eldöntötte, hogy elmondja Melissának az igazat.

- Még mindig... még mindig emlékszem mindenre..., de már ez nem számít, mert rá hatott az ital. Ő nem emlékszik a szerelmünkre. Ezt viszont figyelmen kívül kell hagynom, ha nem akarlak titeket is belevonni a saját fájdalmamban, hogy ne kelljen mindannyiunknak ezzel bajlódnia. Ezzel teszek a legjobbat nektek. – Beszéd közben a kezeit óvatosan a zsebeibe csúsztatta.

Egy hosszú pillanatig csak egymásra meredtek, majd hirtelen Melissa megragadta a karját, és bátorítóan, szinte már sugárzóan rámosolygott.  – Adam, ő is emlészik! Miután elmentél, rögtön áthívott, és én siettem, mert hallottam, hogy baj van... Szinte az egész éjszakát átsírta, csakis azért, mert azt hitte, már nem szereted őt többé. Vele maradtunk, én a legtöbbet, de Diana és Faye is segített. Tényleg azt hittük, hogy végez magával... – A hangja suttogássá vált, és a hatalmas mosoly is eltűnt az arcáról, és komor másodpercek következtek, amikor Adam elképzelte Cassie-t a földön fekve. Talán egy késsel ontotta volna ki életét, talán egy kötél segítségével, vagy altatókkal. Annyi lehetőség pergett le a szeme előtt, pedig próbálta őket elűzni, de a gondolat, hogy Cassie miatta veszi el az életét – még ha csak a fejében is fordult meg – feldühítette. Igen, dühös volt Cassie-re. – De nem tette meg, megígérte, hogy miattunk nem teszi – folytatta Melissa. – Se Jane miatt. Azóta szinte alig beszél.

Mire Melissa befejezte, Adamben nagyjából tudatosult, hogy mit is közölt vele a lány, alig egy perce. A szíve hatalmasat dobbant, majd százszor gyorsabb iramba kezdett, és úgy érezte, menten elájul. Belekapaszkodott a legközelebbi székbe, hogy megtartsa magát. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, azt a mondatot súgta oda Melissának, ami legelőször felmerült benne, és ez volt a leghelyesebb. A legodaillőbb mondat.

- Hol van most Cassie?

- A szobájában láttam utoljára. – Adam bólintott.

- Majd jövök – kiabálta, mert már a bejáratnál járt. Felrántotta az ajtót, olyan vehemenciával, hogy a „nyitva“ felirat a hajódeszkán landolt. Visszanézve látta Melissa arcát. Kevésszer látta ilyennek a lányt, leginkább akkor, amikor Nickkel töltötte az idejét. Ilyenkor... ragyogott.

Amkikor a ház elé ért, konrollálta a légzését, próbálta normális ütemre állítani, ugyanis a futástól elfáradt, és kétszer olyan gyakran vett levegőt, mint általában. A térdére támasztotta a kezét, hogy jobban megnyugodjon, majd felnézett a házra. Nem volt itt azóta, hogy... Megrázta a fejét, ezzel feledtetve azt a napot, amikor egyszerűen csak kisétált az ajtón, s úgy tett, mintha nem szeretné többé a lányt.

Felbaktatott a lépcsőn (bár inkább rohant volna), és mielőtt kopogott, meggondolta magát, és saját maga nyitott be az ajtón, majd merészkedett a házba. Az ismerős falak vették körül, a gyengéden érződő virág illat, és hallotta a fa lépcső néhai roppanásait. Ez a ház visszahozta azokat az érzéseket, amiket már régen nem érzett, csak akkor, ha Cassie vele volt. A melegséget, a boldogságot, a tartozást valakihez. Ezek hiányoztak neki a legjobban.

Egy mély lélegzetet vett, majd belekapaszkodott a lépcső korlátjába, és fellépett az első lépcsőfokra, onnantól pedig nem hagyatkozott másra, csak a szívére, ami egyre csak Cassie szobája felé húzta őt. Végre a szoba ajtaja előtt állt. Érezte, hogy a szíve kényelmetlenül nagyokat dobban. Észrevette, hogy a keze lassan az ajtó kilincséhez nyúl, majd az kitárul, és ott áll előtte.

- Adam... mit keresel itt? – Az ágyon feküdt, a karjai közt egy párnát szorongatott görcsösen, a takarók pedig szanaszét hevertek körülötte. Olyan fehérnek tűnt, mint a fal, látszott, hogy nem aludt már egy ideje, ahogy csak Adam. Azt is felfedezte, hogy valószínűleg nem is evett.

De még mindig Cassie volt. Még mindig gyönyörű volt. Még mindig az a lány volt, akit szeretett, és akit örökké szeretni fog.

Lassan odasétált az ágyhoz és elült Cassie mellé.

- Emlékszel – suttogta, de a hangja még így is megremegett.  – Emlékszel mindenre. Arra, hogy milyen érzés, ha közel vagyunk egymáshoz. Az első csókunkra a pincében. Amikor a hajón a karjaim közé zártalak. Emlékszel arra is, hogy a szíved kihagyott, amikor azt mondtam neked, hogy szeretlek. Azt sem felejtetted el, amikor a fülembe súgtad a nevem azon az éjszakán. Én emlékszem rá Cassie. Soha nem fogom elfelejteni, nem is tudnám. Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb, de eddig nem voltam tisztában vele, hogy te sem felejtettél.  Tudom, hogy viselkedtem, de... soha nem fogok kiszeretni belőled, vagy máshogy érezni irántad. Szeretlek. Mindig is szeretni foglak, Cassie.

Adam alig látott át a könnyfüggönyön, de azt érzékelte, hogy Cassie néha megrezzen, ami azt jelentette, hogy ő is sír. Aztán Cassie elmosolyodott.

- Tudom, hogy soha sem tudnád elfelejteni, Adam – mondta gyengéden. Adamnek egy óriási kő gurult le a szívéről, és nem tudta eldönteni, hogy ezért, mert beigazolódott, hogy rá sem hatott az ital, vagy azért, mert újra hallhatta a nevét a szájából. – Szeretlek, Adam. Mindig szeretni foglak, mert te vagy a mindenem. Azért nem mondtam el, mert azt hitem, tudatnád velem, ha nem működött volna az a bájital. A könyvemben az állt, hogy a legnagyobb szerelmet képtelen legyőzni, így kétségbeestem, hogy hatott rád. Azt hittem, nem is szerettél igazán... – csuklott el a hangja.

- Mindig szeretni foglak, Cassie, és mindig is szerettelek. Nem hagyhatom, hogy ezt másképp gondold.

Cassie bólintott, majd szorosan odabújt a fiúhoz, és a fejét a mellkasára fektette. Jóleső érzés töltötte el, amire már szinte nem is emlékezett. Ez a három hét hosszú éveknek tűnt, ami arra kényszerítette, hogy némiképp felejtsen. Nem az érzést, amit Adam iránt érzett, hanem az olyan dolgokat, mint hogy milyen érzés, ha megöleli. Egy ködfelhőn keresztül látta az eseményeket, de mégis érezte. Belül a szívében, ami soha nem szűnt meg dobogni Adam iránt.

Adam körbe zárta a kezeivel, mintha egy madárfiókát védelmezne a széltől. Végre mindketten megtalálták a hiányzó felüket, ahogy mondani szokták, a kirakós másik felét, mert Cassie-nek Adam volt az, Adamnek pedig Cassie.

A lány felemelte a fejét, és az ajkát a fiúéra tapasztotta. A teljesség érzése járta át lelküket, és így maradtak volna az idő végezetéig, de tudták, hogy akkor ezernyi élményt pazarolnának el. Még annyi minden várt rájuk, hisz‘ már látták maguk előtt a jövőt.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés